A szar mint kategória. Egy kezdő író félelmei.

Sokféle képpen lehet megközelíteni a szart mint értékelési kategóriát. A legjobb azonban ha implicit tanulással, még igen korai életkorban, készségszinten tanulja meg az ember megkülönböztetni a szart a jótól.

Ha a tizenkét éves korom előtt a legkedveltebb elfoglaltságom az olvasás volt, akkor a mai természettudományos magyarázatok alátámasztásával bátran kijelenthetjük, hogy az életem egy pontján nem csak olvasással mint aktivitással szeretnék örömet okozni magamnak, hanem valahol az alkotásban is részt szeretnék venni.

És itt el is érkezünk életem elmúlt tíz évének fő problémájához, a szarhoz mint kategóriához. A legnagyobb és legbelsőbb félelmem az, hogy amit írok, az szar. Túl vagyok minden stádiumon mint a halálát váró rákos beteg, a tagadástól az elfogadásig, és végezetül eljutottam odáig, hogy egy mű értékelésénél a szar igenis létező, sőt a legfontosabb kategória. És ez alól az irodalom sem kivétel, mint ahogyan sokáig gondoltam.

Emlékszem heves kirohanásomra műelemzés órán, amikor azzal érveltem, hogy egy műről egyszerűen nem mondhattjuk, hogy rossz (eufemizmus a szarra), csupán azzal érvelhetünk, hogy ez meg ez nekem nem tetszik. A tanárnő enyhén lenéző, de kedves  mosolya mögött már akkor is sejtettem a megadáson és a megjegyzésem elfogadása mögött megbújó jogos arroganciát, ami mögött valóban nem állt más, mint a helyes képesség ítélni rossz és jó mű között.

Valószínűleg mint fiatal, irodalmat kedvelő személyeket oktató tanár, pontosan tudta, hogy titokban, vagy nyíltabban mi is próbálkozunk különféle irományokkal és azt is pontosan tudta, hogy az alkotó legőszíntébb félelme a kritikától van.

Az irodalom egy jó pár évig csak passzívan, olvasói részről jelent meg az életemben, viszont annál többet sportoltam. Egy laikus számára csupán fizikai igénybevételt megkövetelő sportnak szenteltem az óráimat, és tettem magam félig nyomorékká, ugyanakkor szakértővé egyaránt.

A szar a Sportban

Ódákat zenghetnék az evezés szépségéről, az élettel való párhuzamáról, vagy az igen komoly addiktív hatásáról. Esetleg  a filozófiájáról (minden egyes sportank sajátos  filozófiájája van). Legyen elég annyi, hogy egy külső szemlélő számára nem túl látványos, azonban annál több technikai, mentális, fizikai felkészültséget igénylő, komplex, nagy múltra visszatekintő és klasszikus arisztokrata sportról van szó.

Először itt szembesültem könyörtelenül a ténnyel, hogy szar vagyok. Nem akarom részletezni az agóniát amit az okozott, hogy tizenkét év áldozat, véresen kemény munka, könnyeket is facsaró edzések elteltével rá kellett döbbennem;  szar evezős vagyok. Technikailag szar. A szar mint kategória igenis valósággá vált a számomra. 

Arra azonban, hogy szar evezős vagyok, csupán akkor ébredtem rá, (csak akkor ébredhettem rá) amikor már jól is meg tudtam csinálni azt, amit több mint egy évtizedig nem tudtam.  A tökéletes csapást, az optimális hajóhajtást. Ekkor  azonban már, amikor a határ másik oldalán álltam - nem akartam kijutni az olimpiára. Pedig a lehetőség még adott volt. A lehetőség mindig adott.

Most, hogy birtokomban van a tudás, sőt mi több a bizonyosság, egészen tisztán látom az elkövetett hibák tömkelegét. És tudom hogy ez a bizonyosság  másoknak arroganciának tűnik. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy van az  életnek egy szegmense, amiben egyszerűen a legjobbak közé tartozom. Azt, hogy jelenleg az Oxford University nyolcasainak tartok technikai edzéseket, egyfajta igazolásként is elkönyvelhetném, de mellettem sokan mások is teljesítenek ilyen feladatot. Sokszor mondanám, hogy vak vezet világtalant, de nem akarom tetézni a már így is túlzott magabiztosságomat.

Ha versenyen vagyok, látom, hogy ötven hajóból melyik az az egy, akit hozzáértő edző készített fel. Látom, melyik az a sportoló aki érti is amit csinál és nem a bika erejével próbálja kompenzálni a technikai tudás hiányát. Már értem egykori  mesteredzőnket,  akit a háta mögött sokszor kiröhögtünk és idejétmúltnak gondoltuk a kijelentései miatt. Egyszer azt mondta, az egész világbajnokságon csupán két (2!!) jó evezőst látott- igaza volt.

A sport azonban nagyban különbözik a művészettől. Objektív értékelési kategóriák vannak, amelyek alapján ítélhetünk jó és rossz, értékes és értéktelen, győztes és vesztes között. Jogos az igény, hogy ezt ne mossuk össsze az irodalommal vagy zenével.

Irodalomban még mindig ingadoztam a szar elfogadásával kapcsolatban,amikor zenében már tonna szám tettem kijelentéseket, amiknek többsége mellett mai napig kitartok.

Szar a Zenében

Szegény Ákos, hiába kapta meg a Kossuth-díjat, attól még szar marad.

Hogy ebben a mondatban a szegényákoson a kosútdíjon vagy a szaron van-e a hangsúly, az tökmindegy. Mindhárom egyformán hangsúlyos.

A jutalom és kitüntetés a művészetben nem mindig a legjobbnak jár. A sportban sincs ez másként, bár ott azért jóval kevesebbszer értékelik félre a versenyzőket.

Szegény Ákos felett nem ítéletet mondok, nem az erkölcsi példamutató hajlandóságát cikizem, vagy a politikai szerepvállalását állítom pellengérre. A „Szegény Ákos”-ban semmi  más nincsen, mint sajnálat egy olyan ember iránt, aki értékes művészi produktumként próbálja beállítani azt, amiben nagyon, nagyon-nagyon tehetségtelen.

Ez kurva nehéz lehet.

Az imidzs áll, az ábrándos arcú, lágy hangú dalnok egy szál gitárral a kezében, és iszonyatos technikával a háta mögött áll a színpadon. A háttérben Two Rock erősítők. A gitár igazi vintage. A dal csak száll, csak száll. Viszont szar.

A fontos kérdés az, hogy Ákos tudja-e hogy amit csinál az borzasztó, vagy sem? Lehet, hogy még küzd mint én tíz évig az evezéssel. Reméljük egyszer ő is eljut arra a pontra, ahonnan visszatekintve  majd látja, hogy eddigi munkássága tökéletesen kielégíti a szar kategóriáját.

Meg kéne vizsgálni, hogy miért olyan emberek szeretik  Ákost, akik:

A, Konzervatív keresztény családapák és családanyák.  Akiknek a legvadabb rokendroll élménye a hetvenes években, az Illés koncerten sárga bóbitás ruhában való bólogatás volt.

B,  Tizenhat éves kamaszok akiknek az ízlése még alakulóban van, de biztos, hogy nem tudják még ki az a Michel Petrucciani. Vagy ha tuddják is, nem szeretik.

C, Olyanok, akik nem tanultak zenét, ebből kifolyólag fogalmuk sincs miért szentségtörés amit Glenn Gould művelt a Pathetique-kel, nem tudják mi az a pikárdiai terc, és fingjuk sincs a az olyan alapvető zeneelméleti fogalmakról mint tonika, szubdomináns, domináns.

D, Olyanok, akik alapvető kurvái a modern magyar politikának és jóizlésüket sutbavetve „szeretik” Ákost és védik olyan érvekkel, amiknek köze nincs ahhoz, hogy a zenéje szar.

A válasz az, hogy azért, mert ők a laikusok. A kívülállók akik boldogan zabálják a szart mint vájár a párizsit. Honnan tudhatná szegény Loy Árpád, hogy milyen borsos hattyút falatozni, nem vízizű bodagos, fehér, olcsó magyar kenyérrel? Hát sehonnan. Ez az.

És ha Már Loy Árpádnál tartunk, az élsztahanovistánál és a Kossuth-díjnál, akkor térjünk ki erre a  kérdésre is. Miért nem Lukács Laci vagy Pataki Attila kapta a díjat? Hitelesebbek, jobbak.

Csak az igazságérzetemen esett csorba. Olyan ez, mint amikor nem a brazilok nyerik a vébét.

És hogy fáj-e az, hogy a társadalom egy szegmense öntudatosan teszi le a voksát a szar mellett, legyen szó zenéről, filmről, irodalomról?

Csöppet sem. A beismerés fáj, hogy a szar mint kategória a sport után a művészetben igenis létezik.

A szar Mindenhol

Sajnos az élet minden területén nem rendelkezem ilyen magabiztossággal, de ha valaki sportban vagy zenében  belémköt, azt azért a belső tudás, kifelé talán arroganciának tűnő, magabiztosságával tudom elküldeni a picsába.

Persze vannak a zene mellett más területek amiken nem vagyok otthon csak sejtem, hogy az elhamarkodott kijelentések védhetetlenek, és nagy élvezettel támadhatóak egy szakértő számára.

„A magyar borok a világon a legjobbak.”

 Oh fiam!- és kóstoltad már Otago napfényes lejtőin érlelt Chardonnay-t? Tudod-e egyáltalán, hogy hol van Marlborough megye, vagy melyek a rajnai borok legjellemzőbb tulajdonságai?

Mennyi-mennyi magas labda, amelyet a lórugás erejével basznék le ha értenék a borokhoz. De nem értek. Ezért általában próbálok kussolni, és minél többet inni, ha a nedű ízletes.

Képzőművészetben analfabéta vagyok. Igyekszem majd bepótolni hiányosságaimat. Imádtam a Van Gogh kiállítást, de ha nem lett volna a jegyre rányomtatva, hogy VAN GOGH, és valaki azt mondja hogy épp Rembrandtot nézek, elhittem volna.

Kékszakállnak igaza van. Ahhoz, hogy eldöntsd egy festményről, hogy az jó-e vagy sem, nem kell semmi mást tenned, mint megnézni tízezer képet. És az első tízezer után kapisgálni fogod. (Azt hiszem húsznál tartok...) Valószínűleg minden művészi alkotás befogadása egyúttal alakítja is bennünk, a többi mű felett mondott helyes ítélés képességét.

És el is érkeztünk a jelenhez, amiben nagy bizonyossággal szarozom le a rossz zenét, vagy mondok véleményt egy-egy katasztrófális evezős technika láttán. Persze próbálok finom és társadalmilag elfogadott nyelvezetet használni. Amikor lehet.

 És próbálok véleményt mondani és nem pedig ítéletet.

Scribere necesse est

Lassan belátom, hogy a szar igenis érvényes kategória ha művészetről és értékelésről van szó, és ez alól az irodalomról sem kivétel. Mégis elrúgom a hajómat a stégről és vízre szállok az irodalom hullámain. Tudom, hogy be lehet borulni, meg lehet fázni. Sőt! Meg is lehet fulladni.

Ez azonban nem gátol meg, hogy megtegyem az első imbolygó csapásokat, tudva hogy még rengeteg csapást kell megtennem, hosszú órákat kell eltöltenem egyedül, szenvedve-remegve amíg azt mondhatom: Evezős vagyok. Író vagyok.

Nincs mese. Most hogy a szar valóságosabban lebeg a fejem felett mint Damoklész kardja, kettős módszerrel kell élnem. Először is el kell fogadnom Vonnegut elméletét és tízezer könyvet kell még elolvasnom. Ez meglehőtesen egyszerű, sőt mondhatjuk hogy élvezetes módszere a jóvá válásnak. Csupán időre lesz szükségem.

Másfelől, ha már az evezéssel  vontam párhuzamot, akkor használhatom a sportban egyedüliként célravezető eszközt, az edzést. Írni, írni, írni. Irodalomban a tíz év meglehetősen rövidnek tűnik a sporttal ellentétben. Elég nehéz kiöregedni belőle.

Végezetül, a szerencsében mint  a sorsot alakító tényezőben nem hiszek.

Istenben viszont igen, így marad a hit, mint Joker harmadikként.  A hit, hogy amit csinálok, az jó, vagy egyszer jó lesz.

 És marad  az ima, a materialistákkal szemben mindig bevethető trükk és szuperfegyver:

„Istenem!

Te tudod a legjobban, hogy az élet minden területén nem lehetek a legjobb. Nem mondhatom meg mindenről hogy mi a jó, és mi a szar.

 Köszönöm, hogy olyan igénytelennek teremtettél, aki leszarja hogy a borászok kiröhögik, és akit nem érdekel hogy szar autója van. Köszönöm, hogy olyan vagyok  aki leszarja, hogy  rosszul tervezett a házam, pocsék az öltözékem, béna a telefonom és egy rakás trágya a számítógépem.

Elismerem, hogy a vélemény nyilvánítás kérdésében a liberalizmusnak győznie kell! És Te tudod a legjobban, hogy én is sokszor tapsolok a szarnak.

De add Istenem, hogy írni gyorsabban tanuljak meg mint evezni! Add, hogy ne legyek a magyar irodalom ákosa, akin az írástudók röhögnek! Add, hogy ne legyek magamat előtt értékes művészként tetszelgő kitüntetett, ámde hiteltelen és szar író!

És végezetül add, hogy ez egy olyan világ legyen, ahol a magyar borok az őket megillető, valós helyen vannak rangsorolva! Ahol a Kossuth-díjat a Lukács Lacik kapják,  és a vébét a brazilok nyerik. Ahol a Nobel-díjat a Füst Milánoknak adják és ahol nem mondják az írásaimra a kritikusok: Hát fiam ez elég SZAR!”

Ámen.